Howard R. Garis : Jonkin professzor emberevõ növénye
Békés andrás fordítása, megjelent a Galaktika 57. antológiban (1985)

Miután Jephta Jonkin professzornak sikerült gondos oltás és gondozás révén kinemesítenie azt a fát, amely a különböző évszakokban egymaga sorra termett almát, narancsot, ananászt, fügét, kókuszt és őszibarackot, az ember azt várta volna, hogy megpihen tudományos munkálkodása után. De Jonkin professzor nem az a fajta ember volt.
Lankadatlanul törekedett rá, hogy újabb teremtményekkel gazdagítsa a növényvilágot. Ennélfogva Bradley Adams egy cseppet sem lepődött meg, amikor egy délután betoppanva barátjához, a professzorhoz, a tudóst a nagy üvegházban találta, amint éppen valamiben buzgólkodott.
- Most meg miben mesterkedik? - kérdezte Adams. - Egy rózsabokrot akar rávenni, hogy ibolyát virágozzék, vagy a futószőlőt arra, hogy dinnyét teremjen?
- Egyiket sem - felelte Jonkin professzor kissé hűvösen, mert neheztelt a tréfás hangnemért.
- Nem mintha bármelyik olyan nehéz volna. De ide nézzen! Egy kis növényre mutatott, amelynek fényes zöld leveleit piros pöttyök tarkították. Jókora cserépben állt. Három virága volt, amelyeknek mérete és formája is a hajnalkáéra emlékeztetett, el- tekintve a tetejüktől, ahol valamiféle fedél volt, hasonló ahhoz, amelyet az indiai répán lehet megfigyelni.
- Nézzen csak bele valamelyikbe! - folytatta a professzor, és Adams kíváncsian, hogy vajon mit következik, engedelmeskedett.

Keskeny csövet látott, amelyet finom, szőrhöz hasonló szálacskák béleltek. A szálak mintha mozogtak volna. A cső vagy üreg lenyúlt egészen a virág hajnalka formájú részének a fenekébe. A legmélyén egy kevés átlátszó folyadék állt.
- Különös egy virág. Mi ez? - kérdezte Adams.
- Ez - mondta a professzor némi büszkeséggel a hangjában - nem más, mint a Sarracenia nepenthis egy példányal
- És az mi? Napraforgo franciául vagy szagos bükköny latinul? - kerdezte Adams tiszteletlenül.
- Kancsóka latinul - felelte a professzor, és kihúzta magát teljes százhatvan centiméteres magasságában. - A del-amerikai flora egyik legérdekesebb példánya.
- Igencsak illik rá a név - jegyezte meg Adams. - Látom, víz van a fenekén. Gondolom, ez nem az, amelyik túl sokat járt a kútra.
- A Sarracenia nepenthis egészen csodálatos növény - folytatta a professzor azon a hangon, amelyen előadásokat szokott tartani, ügyet sem vetve Adams nyegle megjegyzéseire. - A Darwin által húsevő növényeknek nevezett családhoz tartozik, és ugyan- ennek a fajnak más valtozata a Dionaea muscipula vagy Vénusz légycsapója, a Darlingtonia, a Pinguicula es Aldrovandra, nem is szólva a...
- Hagyja abba, professzor úr! - könyőrgött Adams. - A többit elhiszem anélkül, hogy mondaná. De meséljen errõl a kancsókáról, ez érdekesnek látszik...
- Érdekes is! - mondta Jonkin professzor. - Rovarokat eszik.
— Rovarokat eszik?
- Bizony. Nézze csak!
A professzor kinyitotta a polcon álló kis drótketrecet, és kivett belőle néhány legyet. Aztán elengedte őket a különös növény közeiében. A rovarok néhány másodpercig a hirtelen szabadságtól megszédülve, zümmögve száguldoztak. Aztán lassan körözni kezdtek a furcsa virágok közelében. Egyre közelebb és közelebb repültek a virágkelyhekhez, oda vonzotta Őket valami finom illat meg a szirmok szélén csillogó édes szirup, melyet a természet pontosan azzal a céllal helyezett oda, hogy becsalja a szerencsétlen rovarokat a kelepcébe. A legyek letelepedtek, mindhárom virág szirmaira jutott egy-kettő. És ekkor furcsa dolog történt. A szirmok közötti csőből hirtelen kinyúltak a vékony szálacskák, és körülfonták a rovarokat, amelyek szemlátomást szinte megrészegültek az édes anyagtól, melyet nyalogattak.
A szálak összehúzódása egy szempillantás alatta cső nyílásához húzta Őket, majd lehullottak a piciny tavacskába odalenn, ahol rövid tusa után megfulladtak. Abban, hogy visszamásszanak, megakadályozták őket a hegyükkel lefelé álló tüskék, mint a dró- tok egynémely patkányfogóban. Közben a virág fedele lezárult.
- Nahát... szabályos légyfogó, igaz? - bökte ki a szerfelett meghökkent Adams.
-Az bizony. Az elfogott rovarok adják a táplálékát. Lenyeli, majd megemészti őket, s ha újra megéhezik, újabbakat fog.
- Hogyan jutott ehhez a hátborzongató szerzethez? - kérdezte Adams, és távolabb Íépett a növénytől, mintha attól félne, hogy az megkóstoija.
- Egy barátom küldte Brazíliából.
- De remélem, nem tartja meg...
- Már hogyne tartanám! - válaszolta Jonkin professzor.
- Talán arra is ráneveli, hogy az asztalhoz üljön, és úgy egyen, mint az ember? - vetette föl Adams.
Nevetése bosszantotta a professzort.
- Nem kellene sokat nevelnem rajta ahhoz, hogy legalább udvarias legyen! - förmedt rá Adamsra a kancsóka büszke tulajdonosa.

Adams, látván, hogy tréfáinak nines sikere, érdeklődést színlelt, s meghallgatott egy hosszú értekezést a botanikáról általában s a ragadozó növényekről különösen. Sokkal szívesebben megevett volna néhányat akár a professzor kinemesítette fura hibrid növények kozül is. Amikor egy pillanatra szóhoz jutott. egy megbeszélt találko- zóra hivatkozott és távozott.
Néhány hónap múlva találkozott újra a professzorral. A botanikus időközben serényen dolgozott üvegházában, s a kertész, akit a durva munka elvégzésére vett fel, észrevette, hogy gazdaja sok idot tölt az üvegháznak abban a részében, ahol a kancsóka virult.
Mert bizony Jonkin professzor annyira belefeledkezett legújabb szerzeményébe, hogy szinte nem is gondolt másra. Egy idõre felhagyott tervevel, hogy az epret oszibarack nagyságúra növessze, sot azzal a dédelgetett elképzelésével is, hogy mag nélküli almát termesszen. A kertész eleinte nem értette, mi lehet abban a dél-amerikai növényben, amit annyira babusgatni kell. Egy szép napon úgy határozott, hogy kideriti, és elindult az üvegháznak abba a részebe, ahol a kancsóka volt.
De Jonkin professzor megállította, még mielőtt beléphetett volna, és szigorúan megtiltotta, hogy még egyszer odamenjen. A kertész csak egy pillantást vethetett a tiltott részbe. Ahogy letörten elkultogott, azt mormogta magaban:
„Nocsak, hát az a növény ugyan jól megnőtt! És kíváncsi vagyok, mit csinálhatott a professzor úr ott mellette. Ugy festett, mintha etette volna!"